A növényfajták között örökletesen meghatározott morfológiai, élettani és egyéb különbségek vannak, amelyek közvetlenül vagy közvetve meghatározzák külső megjelenésüket és termesztési értéküket. A tulajdonságok egy része a környezettől gyakorlatilag függetlenül megnyilvánul, más paraméterek értékei pedig – azonos fajta esetén is – széles skálán mozoghatnak a növényt érő külső hatások függvényében. A kvalitatív és kvantitatív tulajdonságok eltérő jellege nem csak a nemesítők számára fontos – azokat más-más módszerekkel lehet változtatni vagy javítani –, hanem a termesztőknek is, mert a növény ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy reális követelményt fogalmazzunk meg a fajtával szemben.
A növény habitusa
Termesztett búzafajtáinknál a környezettől függetlenül megnyilvánuló morfológiai tulajdonságok többsége inkább csak esztétikai értékkel bír, a fajtaválasztást nem erre érdemes alapozni. Az, hogy a kalász színe fehér vagy piros, a levél mennyire viaszos, szőrös, a zászlóslevél felálló vagy visszahajló, többnyire nem határozza meg a fajta értékét. Elméletileg a levél szőrözöttsége jobb rovar-rezisztenciával, a viaszosság jobb betegség-ellenállósággal együtt járhatna, a nálunk termesztett fajtákra vonatkozó ilyen jellegű bizonyított összefüggés azonban nem ismert. Statisztikailag nehezen alátámasztható, de széles körű gyakorlati tapasztalat, hogy a szálkás búzafajták a száraz viszonyokat jobban elviselik, mint a tar kalászúak. Az is bizonyítottnak tekinthető, hogy a szálka vadkáros területeken előnyös termésmentő morfológiai tulajdonság, ezért a szálkás kalászú fajta választása már járhat előnnyel.
Egyes morfológiai tulajdonságok nagymértékben függnek a termesztési feltételektől, és ugyanez mondható el a fajta megítélése szempontjából legfontosabb termőképességről és sütőipari minőségről egyaránt. Tipikusan ilyen széles intervallumban változó növényi tulajdonság a növénymagasság, amely azonos klimatikus feltételek között is a vetésidőtől, az állománysűrűségtől, a hőmérséklettől, de főként a tavaszi csapadék- és tápanyag-ellátottságtól függően 20–30 cm különbséget is elérhet azonos fajta két táblája között. Az alacsony szalma nem jelent automatikusan megdőlés-ellenállóságot, mert azt a szár rugalmassága és erőssége is befolyásolja, mégis kimondható, hogy a búzaállomány optimális magassága 90–100 cm körül van. Ezt a magasságot a hazai viszonyok között, bő tápanyag-ellátottságú területen olyan genetikailag féltörpe fajtákkal lehet biztosítani, amelyek általában az Rht1 jelű törpésítő gént hordozzák, míg a gyenge tápanyag-ellátottságú területeken a szárat kevésbé rövidítő törpésítő gének (pl. Rht8) is megfelelő eredményt biztosítanak. A több hatékony gént hordozó fajták nálunk túl alacsonyak, törpésítő gén nélkül pedig túl magasak a magyar viszonyok közé. A nyolcvanas évek elején, amikor az élenjáró búzatermesztők a 10 t/ha termésszint elérését célozták meg az olyan intenzív alacsony szárú fajtákkal, mint az Mv 13, bebizonyosodott, hogy a szalmamagasság és a gyökérmélység közötti összefüggés miatt a törpe búzák termésstabilitása száraz években nem megfelelő. A másik esetben viszont semmi sem indokolja, hogy a magas fajták „hibáját” szárrövidítő regulátorok alkalmazásával korrigáljuk. A helyi klimatikus viszonyokhoz, – elsősorban a nappalhosszhoz (fotoperiódus) és a termesztés intenzitásához igazodva – még a területileg relatíve kis Európán belül is alapvetően különböző búzatípusokat termesztenek a keleti és nyugati, vagy az északi és déli területeken. Ez az egyik ok, ami megnehezíti egy fajta termesztését a nemesítésétől távoli vidéken.
GABONA termesztés-technológiai kézikönyv 14-18. o.